Megdöbbentő: a mai napig tartó történelem alakításának árnyékában
Van olyan érzés, mintha a világ gyorsabban mozogna körülöttünk, mint valaha. Miközben a gyerekek első napját ünnepeljük az iskolában, néhányunkban ott motoszkál a kérdés: vajon milyen jövő vár ránk, amikor a történelemírás fejezetei olykor ijesztő, máskor elgondolkodtató módon íródnak? És mindeközben a szívünkben ott a remény, hogy talán van még esély a változásra.
A bevezető, ami sokunknak ismerős lehet: az első nap az iskolában mindig egy különleges pillanat. A gyerekek izgatottan várják a tanévet, összebarátkoznak vagy épp próbálják elkerülni az első nap csalódásait. Az anyukák és apukák egyik fele büszkén figyeli, ahogy csemetéje felnő, a másikban ott bújkál az aggódás. Én például gyermekem két tinédzseréért mindig hálás vagyok, hogy ilyen gyorsan nőnek, ugyanakkor néha elgondolkozom azon, mit hoz a következő nap, a következő év.
De idén ez a „hagyományos” első nap egészen másképp alakult. Washington, D.C. utcáin katonai katonák masíroztak, és sok szülő, szülővárosuk fényében félve vagy dacosan úgy döntött, inkább otthon marad a gyerekeivel. Egész családokat érintő mobilpatrullák, a bevándorlással kapcsolatos oktató tréningek, és a kérdés: hogyan magyarázzuk el a gyerekeknek, miért történnek ezek?
Kézzel fogható volt a félelem az arcokon, és ez a hangulat beszivárgott a mindennapokba. Képzeljük el: egy halom oltalmazható gyermek, akik még csak nem is értik, mi zajlik körülöttük, de érzik a változást. Videók szerint az első napon a katonák már fegyverrel a lábukon sétálgattak a megafonok kíséretében, mintha egy filmforgatás részesei lennénk, holott ez valóság. És talán az egész legszörnyűbb része nem csak a kinézetben vagy a politikában keresendő, hanem abban, hogy ez a militarizáció a demokratikus jogok sárba tiportját is jelenti.
Mit üzen ez nekünk? Egyfelől a politikáról, a hatalom expanziójáról, másfelől a társadalmi frontról. Hiszen ez nem csupán egy szimpla országos kérdés, hanem annak szimbóluma, hogy meddig törhetnek az ország működésének alapjai. Amikor a fekete-fehér képek és a fényképek között azt látjuk, hogy háborús minták kezdődnek egy demokratikus államban, megállapíthatjuk: valami nem stimmel.
Hívőként és pacifistaként különösen zavarónak találom, ahogyan a katonákat a nem az ő terepükre küldik. Számomra szégyen, hogy azok az emberek, akikért az ország fontos, most olyan helyzetekben találják magukat, ahol nem feltétlenül a saját döntésük szerint cselekszenek. Tudom, sok katonának is lehet kérdése a szívében, talán félelem vagy ellentmondás fogalmazódik meg bennük, hiszen nem erre vágtak eredetileg. Ez a felelősség is egy mintha önmagunk elleni kérdés: meddig lehet elmenni anélkül, hogy elveszne az emberiességünk?
De nem csak itt látható a feszültség. Az ország határain belül is odáig fajult a helyzet, hogy a bevándorlás kérdései is katonai szemüvegen keresztül látszanak. A Trump-adminisztráció megannyi lépése – a nemzetközileg megkérdőjelezhető kivonulások, a határkerítés építése, a migránsok katonai felügyelete – mind azt mutatják, hogy a békés, demokratikus megoldások helyett az erőszak és a háborús retorika kerül fókuszba.
Sőt, mi több, a nemzetközi színtéren is történt események – például a venezuelai és latin-amerikai országok elleni katonai akciókra vonatkozó hírek – azt mutatják, hogy az ország egyre inkább a militarizmus irányába tolódik. Ahelyett, hogy a problémákat diplomáciával, párbeszéddel oldanánk fel, a fegyverek és a katonák dominálnak, miközben a civil élet sebezhetősége növekszik.
Képzeljük el például azt a helyzetet, amikor a Guantánamo Bay-t fent tartják, és a hálátlan költségek mellett a jövőben akár 30 ezer migráns összegyűjtése is egy olaj a tűzre lehet. Jól látható: a hatalom növekedése szinte szárnyakat ad azoknak, akik a békét és a jogállamiságot hangsúlyozzák, sokszor a saját értékrendjük ellenében. Ez a tendencia kérdéseket vet fel: valóban a vágyott biztonság a fegyverek által érhető el, vagy ez csupán az álca egy egyre inkább elnyomó rendszer kialakításához?
És hol tartunk most? Egy olyan ponton, ahol a demokratikus értékekért küzdők igyekeznek megálljt parancsolni ennek a „kemény felélen” történő csúszásnak. A kivívott támogatásokat – csaknem 40 szervezet közös nyilatkozatát – a hivatalos politikusoknak, szereplőknek címezve. Hisz mindenki, aki hisz a békében, igazságban és a jogállamiságban, talán érezhet egy kis reményt: vannak, akik szerint nem kell a mellettünk álló dömbölésben eltűnni.
Aztán, ahogy a nap végéhez közeledünk, felmerül a kérdés: még mindig van választásunk? Bármennyire is hajlik a mérleg a militarista irányba, talán érdemes lenne megkérdezni: valóban ez az egyetlen út, vagy lehetne másként is? Lehet, hogy a béke, a párbeszéd és az összefogás most még nem csupán közhelyek, hanem a valódi, fenntartható jövő kulcsai lehetnek. És te, merre látnád a jövőt? Szerinted tényleg ez az irány a jövő, vagy van remény arra, hogy a humánus megoldások térnyerjenek?
Az első nap talán csak egy kezdő lépés, de néha a legkisebb változások is óriási hullámokat indíthatnak el.
Publikálva: 2024. október 29.
Szerző: [Név]