Hivatások világnapja: papszentelés és imavirrasztás április 26-án

Április 26-án, a Hivatások világnapja alkalmából a pápa szentmisét vezet a római Szent Péter-bazilikában. Ezen a napon nyolc férfi részesül a papi rend szentségében. A történet azonban nemcsak az oltárhoz kötődik, hanem egy előkészítő lelki úthoz is: imavirrasztáshoz a Szent János Lateráni-bazilikában.

Engem mindig megfog, mennyi különböző életút fut össze ugyanannál a válasznál: “Itt van a hívás.” A hivatások világnapja idén külön is rávilágít arra, hogyan formálja Isten ajándékát a mindennapok ritmusa.

Nyolcan készülnek a papszentelésre

A szentmise április 26-án lesz, amelyet a pápa vezet. A jövendő papok között több olyan történetet ismerhetünk meg, amelyből egyértelműen kirajzolódik a “hivatás a hivatáson belül” gondolata.

Christian Sguazzino például már gyerekként közel érezte magát az egyházhoz. Kifejezetten jólesett neki a templom, az oltár, és a tabernákulum közelsége. Később pedig azok a papok, akik örömmel élték a hivatásukat, segítettek neki eligazodni.

Giovanni Emanuele Nunziante gyermekként még szerzetesi életre is gondolt. Aztán amikor 2016-ban meghallotta az “Isten jó pásztora” evangéliumát, megérintette benne a meghívás: “Atyává válni, másokat az új hit-élet felé szülni.”

Másoknál egészen élethelyzetek indítják el a folyamatot. Jos Emmanuel Nleme Sabate például nem katolikus családból érkezett, de a kisebb szemináriumban találkozott mélyebben a katolicizmussal. A keresztelés után erősödött benne a döntés: ekkor kezdett “nőni” a hívás.

“A belső felfedezés”: imavirrasztás a hivatásokért

Április 24-én, pénteken nyolc jelölt imavirrasztáson vesz részt a Szent János Lateráni-bazilikában. A téma ezúttal így hangzik: “A belső felfedezés Isten ajándékáról.”

Ezt a gondolatot a pápa üzenete is visszhangozza, amely a Hivatások világnapja alkalmából jelent meg. Bár a pápa nem lesz jelen személyesen az eseményen, a vezetés közléséből érződik a “atyai közelség” az egész kezdeményezés felé.

Az imavirrasztást több egyházi szereplő és intézmény szervezésével tartják. Lesz igehallgatás, tanúságtétel, liturgikus jelek, és külön hangsúlyt kapnak a fiatalok.

Számomra ebben az egészben az a legemberibb, hogy nem egyetlen “nagy villanásról” szól, hanem fokozatos felismerésekről. Vajon mi lenne, ha a mi mindennapjaink is elkezdenék “visszhangolni” a hívást—csendben, kitartóan?