Midnight in Paris: miért működik a film időutazásként, de mégis irodalmi eszközként?
Amikor 2011-ben először láttam a Midnight in Paris-t, úgy éreztem, mintha valaki pontosan az én gondolataimat pakolná a párizsi utcákra. A Midnight in Paris időutazása nem sci-fi trükk, hanem egy finom irodalmi lencse: segítségével beszél a művészetről, a nosztalgiáról és arról, mennyire nehéz jelenben élni.
Tizenöt évvel később is ugyanarra vágyom: beülni a hangulatba, sétálni a képek között, és közben végig érezni, hogy a film valamit nagyon komolyan gondol. És igen, közben még mindig jókat nevetek a poénokon.
Időutazás, mint narratív módszer
A Midnight in Paris lényege az, hogy Gil Pender (Owen Wilson) minden éjjel ugyanott „átlép”. Nem a technika a lényeg, hanem a következmény: a 1920-as évek Párizsa úgy hat, mint egy szövegbe csomagolt emlék. Gil írni akar, de közben azt is érzi, hogy a modern világ elidegenít.
Ezért különösen erős, hogy a film nem kinyitja a turistatömegek számára a várost. A Midnight in Paris inkább „lábnyomokkal” mutat: sikátor, kávézó, parti, apró beszélgetések. Számomra ettől lesz olyan közelről megélhető a nosztalgia: nem díszlet, hanem állapot.
A nosztalgia csapdája: Paul és a két véglet
Gil körül a modern Párizs cinikus árnyalatot kap, és felbukkan Paul Bates (Michael Sheen), aki a „túl okos” vacsorapartis alak. Ő kimondja Gil kételyeit: szerinte a múlt romantizálása naivitás. Az art szerinte szétszedendő tárgy, nem átélendő élmény.
A film ettől még nem dobja ki Paul-t egy mozdulattal. A Midnight in Paris inkább azt állítja: a két véglet rossz. A teljes elutasítás ugyanolyan zsákutca, mint az, ha örökké a „jobb régenben” ragadunk.
Mitől időtálló a film 2026-ban?
A Midnight in Paris egyik legszebb felismerése akkor jön, amikor kiderül: minden generáció ugyanazt a mágiát keresi. Gil a Lost Generation-t látja aranykornak, de végül ugyanoda érkezik: a vágy végtelen. A film ezzel azt mondja ki, hogy a nosztalgia gyakran menekülés a jelen nehézségei elől.
És közben van egy mondat, ami nálam leül a gyomorba. Gertrude Stein szerint a művész feladata nem a kétségbeesés feladása, hanem ellenszer keresése az ürességre. Ez számomra nem csak filmideológia, hanem nagyon hétköznapi kérdés: hogyan csinálunk értelmet abból, ami fáj?
Lehet, hogy már nem azért vágyom a 1920-as évekre, hogy borozzak Hemingway-vel. De ha egyszer tényleg felbukkanna egy régi autó éjfélkor Párizsban, vajon én is belépsz, vagy végre a saját jelenem felé fordulnék?