Brexit utáni brit politikai kampány: hogyan válik egy gyilkosság propagandává

Reggel 7 körül érkezett a hírlevél, majd egy órával később jött a „nemzeti megszólalás”. A hangnem olyan volt, mintha országos vészhelyzetről beszélne valaki. Csakhogy ez nem rendkívüli állapot volt, hanem kampánylogika. A kérdés pedig az, hogy hogyan lesz egy gyilkosság politikai fegyver, és miért működik sajnos még mindig bizonyos körökben.

Ezt a mintát láttuk Henry Nowak decemberi tragédiájának felhasználásakor is. A történet szerint a rendőrségi bilincselés mellett haldokló fiatalra rátámadt egy késes merénylő, majd hamisan rasszizmussal vádolta. A bírósági ítélet után Henry apja arra kérte a politikusokat: ne a fia halálát használják saját céljaikhoz.

Mitől lesz gyászpropaganda?

Mark Nowak üzenete egyszerű volt: ne legyen belőle több gyűlölet, feszültség, megosztás. A gond csak az, hogy a politikai szereplők egy része pont ebben lát lehetőséget. Egy ilyen ügy „tálalható” narratívává: bevándorlás, identitás, félelem, majd ebből jön a mozgósítás.

A brit példában Farage reakciója kifejezetten provokatív irányba fordult. Ahelyett, hogy a család méltóságát követte volna, a gyilkosságot eszközzé tette. A fájdalom lett a stadionhangulat alapanyaga.

„Közösségi biztonság” vagy kampányüzenet?

A politikai retorikában gyakran előkerül a „több a feszültség, több a veszély” keret. Csakhogy a valóság ennél összetettebb: egy tragédia nem általánosítható automatikusan egy csoportra. Mégis ez történik, amikor valaki a gyászt összeköti egy korábbi, kényelmesen leegyszerűsített történettel.

Nem véletlen, hogy a kormánynak és az ellenzéknek is reagálnia kellett. A helyzet ugyanis hamar átbillen a „murder about Sikhs or racism” vitába. Pedig a gyilkosság végül is bűncselekmény, és a részletek a rendőrségi elszámoltathatóságot érintik, nem a készen kapott előítéletek újrafűtését.

Long-tail valóság: mikor csúszik át a diskurzus gyűlöletbe?

Az ilyen ügyeknél a legveszélyesebb pont, amikor a retorika elveszti az arányérzékét. Például amikor a „safety” és a „fightback” üzenetek egymás mellé kerülnek, és közben a bűntény családi tragédiaként maradna. Ilyenkor könnyű úgy érezni, hogy a közbeszéd nem gyógyítani akar, hanem felkorbácsolni.

Számomra különösen zavaró az, amikor politikai szereplők videókkal, utolsó mondatok idézésével, sőt párhuzamokkal dolgoznak. A cél sokszor nem az igazság, hanem a reakció. És a reakció az, ami a közösségi médiában gyorsabban terjed, mint a tény.

Ha egyszer a gyászpropaganda lett a stratégia, mi akadályozza meg, hogy legközelebb is ugyanígy történjen? És miért hallgat meg a politikai kommunikáció ott, ahol egy ember halála még csak ember maradhatna?