Nemzetközi fejlesztés: miért kellene visszavenni a 0,7% célját?

A nemzetközi fejlesztés ma is arról szól, hogy a gazdag országok mennyire hisznek a hosszú távú partnerségben. Egy friss, brit képviselők és szakértők által jegyzett esszékötet újra előveszi a klasszikus irányt: 0,7% nemzeti jövedelem arányú külföldi segély. Ez nem csak számháború, hanem üzenet is arról, mit tekint a politika “válságkezelésnek”.

Bevallom, nekem is szemet szúrt, hogy a cél egyszer már törvénybe került, majd mégis visszavágták. A cikkben ezért több olyan javaslat is megjelenik, ami szerint a nemzetközi fejlesztés nem kampánylogika szerint, hanem tervezhető, többéves pályán működjön.

0,7% helyett cél nélküli évek?

A forrás szerint a 0,7% célját Gordon Brown idején rögzítették, majd 2020-ban Rishi Sunak ejtette a járványra hivatkozva. Később a kormány tovább csökkentette a segélyeket, és a pénzt a védelem felé terelte.

Fleur Anderson érvelése egyszerű: nem a mechanikus éves célok számítanak, hanem a hiteles, hosszú távú pálya. Vagyis legyen olyan menetrend, amire a partnerkormányok, NGO-k és helyi szervezetek tényleg tudnak építkezni.

Anderson javaslata egy 10 éves útvonal a visszatéréshez. Hogy közben mi történhet krízis esetén? A logika az, hogy a terv ettől még nem törik darabokra, csak legyen rugalmasan kezelhető.

Védelem vagy fejlesztés: mi a “hamis gazdaság”?

A vitának természetesen van katonai és biztonsági oldala is. A szövegben az a gondolat jelenik meg, hogy a nemzetközi fejlesztés visszavágása nem tesz ténylegesen “biztonságosabbá” egy instabil világot.

Ha a segélyek elmaradnak, a konfliktusok és azok társadalmi feltételei nem tűnnek el varázsra. Kicsit olyan ez, mint amikor a rendszeredet véded, de a problémát okozó adatokat nem javítod. Mindig lesz újabb bug.

G20, vagyonadó és a fejlesztés “következő szakasza”

A forrás emellett a G20 szerepét is előtérbe hozza. Többen azt javasolják, hogy a 2027-es brit elnökség legyen alkalom arra, hogy a nemzetközi fejlesztés mellett egy globális vagyonadó jellegű vitát is napirendre tűzzenek.

Liam Byrne szerint az Egyesült Királyság koordinációs tapasztalata lendületet adhat a tervezéshez, és segíthet abban, hogy a javaslat ne csak elv legyen, hanem működő eszköz. A cél a források mozgósítása, amelyhez a fejlődő országoknak is jobb “belső” mozgásteret kell kapniuk.

Ráadásul szóba kerül a 2030 után kezdődő keretrendszer is: mi váltsa le az ENSZ fenntartható fejlesztési céljait? A kérdés itt már nemcsak pénzről szól, hanem arról is, milyen jövőképet akar a világ.

Mitől lesz hiteles a támogatás?

Az egész elképzelés központi eleme a hiteles hosszú távú pálya. Ha a nemzetközi fejlesztés tervezhetetlen, a helyi szereplők is “kapcsolják le” a saját erőforrásaikat. És ez végül mindenkinek drágább lesz.

Persze felmerül a kérdés: elég-e a 0,7% visszahozása, ha közben a világpolitikai viharok újra és újra átírják a prioritásokat? Én azt érzem, hogy a lényeg nem csak a cél számában van, hanem abban, hogy a kormány képes-e valóban szövetségben gondolkodni.