Neoliberalizmus vége: Burnham ígérete és a valós teszt a kabinetben

Andy Burnham azt ígéri, hogy véget vet a neoliberalizmusnak. A kérdés csak az: mennyire komoly a szakítás, amikor a kulcskérdésekben dönteni kell? A neoliberalizmus vége irányába tett lépéseket a kabinet-válogatás adja meg először. És bizony, a piros zászlók feltűnnek.

Ha ez valóban azt jelenti, hogy a privatizált szolgáltatásokat vissza kell tenni a közszférába, és több állami beruházásra van szükség, akkor az állam szerepét át kellene írni. Burnham azonban sokszor óvatosabb megfogalmazásokkal él, mintsem nyílt tulajdonváltással. Nálam ez rögtön olyan érzés, mint amikor egy ígéretet „lágyan” hangolnak el, hátha így kevesebb ellenállást vált ki.

A neoliberalizmus vége: kinek adja Burnham a kulcsokat?

A valódi teszt mindig a kinevezésekben van. A cikk szerint Burnham egy ponton Ed Milibandot is „ki kellett volna” nevezzen kancellárnak. Miliband korábban energiaügyekben olyan irányt képviselt, ami jobban passzol a nagy állami beavatkozás gondolatához: állami tulajdonú energetikai tervet, visszahozott tervezést, és iparpolitikai aktivitást.

Burnhammel szemben viszont ott a kényelmetlen tény: a pénzügyi szabályok szorítása, és a „nyilvános kontroll” típusú, de tulajdonváltást kerülő nyelvezet nem ugyanaz, mint a rendszerváltás. És ha a piacon a „katasztrófa” narratívája felerősödik, akkor könnyen lehet, hogy a döntések is visszafogottabbak lesznek.

Healey és a védelmi pénzgépezet: mire fut ki a program?

Burnham kancellárként John Healeyt jelöli. A szerző itt nem kímél: a védelmi költések hatékonyságával és a beszerzési kockázatokkal vannak gondok. Az is riasztó, hogy a védelmi piac kevés szereplőnél koncentrálódik, és sok szerződés verseny nélkül megy.

Az „így lesz finanszírozva, majd valahonnan elvonják” logika pedig ismerős. Ha több fegyver és kapacitás kell, akkor a forrásoldalon jöhet a szociális kiadások újbóli nyomása. A cikk szerint ehhez megvan a politikai környezet, főleg ha a jóléti tárca vezetői maradnak.

Long-tail kérdés: tényleg szakítás lesz a neoliberalizmus vége felé?

Burnham védelme abban áll, hogy a gazdaságpolitika felett szorosabb központi kontroll lehet. Van saját gazdasági tanácsadója is, aki a költségvetési korlátok rugalmasabb kezelését támogatja. Itt nekem is van egy halk gamer-analógia: ha „három patch” ígéret van, de a statok csak félig változnak, akkor a játékérzet nem lesz forradalmi.

Miliband végül külügyre kerül, és a cikk a korábbi álláspontjainak ellentmondásaira is rávilágít. Közben a védelmi tárcát Wes Streeting kapja, és a szerző szerint ezekhez jogi és politikai következmények is társulhatnak. A belpolitikai feszültség pedig tovább nőhet, ha a bevándorlás és menedékjog szigorú rendszerén nem változtatnak.

Burnham kabinetje tehát javulást ígér, de az első nagy lépésnél elbukik: a neoliberalizmus vége akkor lesz valódi, ha a döntések nem csak kommunikációs szinten szakítanak. Vajon a következő fordulókban mernek-e tényleg nagyot lépni, vagy csak „átfestik” a rendszert?