A közjó gazdasága: új iránytűt keres a politika
Egy jó kormánynak világos képe van arról, mit akar elérni. Nem elég csak szlogenneket szórni a növekedésről – tudni kell, miért és mire jó az egész. Mariana Mazzucato, az University College London innovációs közgazdaságtan professzora, pontosan ezt vetíti ki a jelenlegi politikai vezetésre. Új könyvében, a Közjó gazdasága: Egy új iránytű című művében az egész közgazdasági gondolkodást új alapokra helyezné.
Amikor a kormány elveszíti a pályát
Mazzucato szavai különösen csípősek a jelenbrit kormányzatra nézve. Ő volt az, aki inspirálta Keir Starmer öt kulcsfontosságú „küldetéses” politikai projektjét. Ezek a küldetések mára sajnos elfelejtődtek a pártbeli viták, fordulatok és botrányok süllyedt hajójára írva.
„Jó, győzzék meg, hogy a konzervatívak szarok, de ezt követően lépj tovább!” – kommenteli a professzor. „Öt évet kaptál. Mi a terv? Mi a pozitív narratíva? Mindig is félig volt megoldva… most már csak fél segg.”
A közjó újradefiniálása
A könyv nemcsak kritika, hanem egy globális gazdasági és politikai paradigmaváltás javaslata. Mazzucato szerint a jelenlegi modellek kudarcot vallottak. A világnak újra fel kell fedeznie a közjó fogalmát – a közös sorsunkat, amely egyetlen bolygónk egyenelt gazdálkodásán múlik.
A hagyományos közgazdaságtanban a jó csupán korrekció. A közjó gazdaságában viszont a közös cél, amit együtt tervezünk és építünk.
A kormányok visszaállítják a hatalmukat
Mazzucato szerint a kormányok nem passzív javítók, hanem a piacok legfőbb formálói. Vissza kell kapniuk a „mojo-t” – hitet abban, hogy képesek kormányozni. Kellően határozottan, bocsánatkérés nélkül kell használniuk a hatalmukat.
„Ha nincs cél és irány, akkor mit csinálunk? Ki határozza meg ezt a célot? Ezt közösen kell kialakítani, nem csupán szimbolikus részvétellel.”
A közjó elveszítése és a visszaút
A közjó kihalása a politikai diskurzusból az 1980-as évek elején kezdődött. A reagan-thatcherizmus embereket fogyasztókká, közlekedési „vevőkké”, szociális szolgáltatások „ügyfeleivé” formálta. A kormányok adminisztrátorszá alakultak, a közjó helyett a hatékonyság és költségcsökkentés lett a hangsúlyos.
Mazzucato már korábban írt arról, mi történik, ha a kormányok lemondanak a kormányzásról. A Vállalkozói Állam (2013) című könyvében ledöntöte azt a neoliberális mítoszt, hogy csak a magánszektornak innovációs képessége van. (Ironikus, hogy az internet – a libertáriai techmilliárdosok erőforrása – eredetileg kormányzati projekt volt.)
A növekedés újragondolása
Más radikális közgazdászok azt javasolják, hogy szakítsuk meg a végtelen növekedés kapitalista fixációját. A „degrowth” és „poszt-növekedés” mozgalom egyre nagyobb teret nyer. Mazzucato azonban a közjó gazdaságát határozottan a kapitalista keretek közé helyezi.
„A probléma nem a növekedés, hanem hogy rossz irányba növekszünk.” Ha a klímaválság nem oldható meg a kapitalizmus keretein belül, akkor „mindnyájan feküdjünk le, és ne ébredjünk többé” – mert a forradalmi politikai reformok túl sokáig tartanak.
A közjó gyakorlata: közösség, öröm, részvétel
Mazzucato nemcsak közgazdász, hanem biológiai, őslakos és kulturális tudásból is merít. A közjó gazdasága nemcsak számszámítás, hanem emberi virulás és öröm. Többet kell beszélni költőkkel, kevesebbet közgazdászokkal.
Példaként említi a camdeni élelmiszerből élelmiszerkooperatívvá alakítás arcváltozását. A nők arca más, ha közösen vásárolnak, mint ha karitatív kapcsba kerülnek. Ez nemcsak gyakorlati, hanem lélektani különbség.
A sport mint közjó
Az Arsenal FC gyerekfocicsapatai és edzései Észak-Londonban tökéletes példák a közjó gyakorlatára. Száz gyerek és szülő, sokuk lakótelepről, egy közösségi térben. Képzeljük el, ha ez normális lenne – közös költség, egészség, biztonság és közösségi bánásmód.
„Nem a bűnözőséget oldaná meg, de mindenféleképpen fogadom, hogy egyfajta Marshall-tervű befektetés a focipályákra, könyvtárakra, uszodákra és gyönyörűvé tenné – egészségügyi előnyökkel, alacsonyabb bűnözőséggel és alacsonyabb költséggel az államnak.”
Új iránytű a gazdasághoz
Mazzucato könyve nem akadémiai értekezés, hanem egy felhívás a közösségi, célközpontú gazdasági gondolkodáshoz. A közjó nem csupán a magánszektor hiányosságainak pótlása, hanem egy közös, alulról épített cél. Ahogy a professzor mondja: az emberek valójában ezt akarják – jobban érzik magukat, ha részesei valaminek.
Politikai vezetőink feladata mostani több, mint bármikor az elmúlt évtizedekben. Vajon képesek visszavenni a „mojo-t” és a közjó újradefiniálására? Vagy továbbra is a régi, kudarcot bevallott modellekben fogják keresni a megoldást?