Tokyo Vice: a 90-es évek neonja, ahol a bűn nem háttér, hanem motor

Ha szereted a krimisorozatokat, de unod a „mindent ugyanúgy” sémát, Tokyo Vice gyorsan betalál. A HBO Max-es krimi nem csupán 1990-es Tokióban játszódik: a város maga hajtja előre a történetet. Ez az a fajta binge-elős élmény, ahol a folyosóban suttogó politika és a neonfény alatt csúszó szabályok legalább annyira fontosak, mint a nyomozás.

Szerintem azért működik ilyen erősen, mert a Tokyo Vice nem „turisztikai” Tokiót ad, hanem feszültséggé sűríti a hangulatot: vállalati hierarchiák, sajtópolitika és az alvilág intézményi súrlódása mind bűnrészévé válik. És igen, ettől lesz igazán addiktív.

Miért nem „átlagos” krimisorozat a Tokyo Vice?

A crime drama műfaj tényleg tele van nagy nevekben és jól csengő fordulatokban. De a különbség ott kezdődik, amikor a helyszín nem díszlet, hanem plot-eszköz. Tokyo Vice ezt okosan csinálja: Tokiót a törvény és a törvényen túli rend közti közegnek mutatja.

Jake Adelstein nyomában: sajtó, alvilág és a rideg 90-es évek

A sorozat Jake Adelstein 2009-es memoárja nyomán készült. A történet középpontjában az áll, hogyan próbál egy nyugati riporter eligazodni a japán médiarendszer merev falai közt. A Tokyo Vice így lesz több, mint üldözés és akció: inkább kulturális és intézményi útvesztő.

Jake (Ansel Elgort) a rendőrségi terep mellett a jakuzával is kapcsolatba kerül. Közben előkerül a ninkyo-do, vagyis a „belső” underworld-etika, ami folyamatosan ütközik a 90-es évek kemény kapitalizmusának hideg logikájával. Ez a konfliktus adja a sorozat ritmusát.

Tokió két „térképe”: a rend és a sajtó

Ken Watanabe Hiroto Katagari szerepében remek ellenpont. A veterán nyomozó kívül higgadt, belül azonban fáradt a kompromisszumok miatt. Mellette Rinko Kikuchi Emi Maruyamája az újságírói világ politikáját és nemi elfogultságát teszi láthatóvá.

Ők ketten együtt tényleg olyanok, mint két különböző navigációs rendszer: az egyikkel az utcák szabályait, a másikkal a szerkesztőségi hatalmi játszmákat tanulod meg.

Miért pont binge-kompatibilis?

A két évad összesen 18 epizód. Nincs felesleges nyújtás, inkább csak „rárakódik” a bűnesetek súlya Tokió változó arcára. A Tokyo Vice tempója nem klasszikus whodunit-csavarokból építkezik, hanem apró, egymásra csúszó krimi-beatekből.

És közben mindig ott van a neonfény mögötti valóságérzet. Nekem ez az egyik legjobb hosszú hétvégi sorozatélmény lett: egyszerűen nehéz abbahagyni, mert a város minden jelenetben mesél.

Szóval ha érdekel, hogyan válik a 90-es évek Tokyo Vice-jának hangulata saját „karakterré”, érdemes ráugrani most—mert a kérdés inkább az, hogy te meddig bírod majd nézni ezt a várost anélkül, hogy magad is belecsúsznál a szabályok közé.