Az elfeledett királyság: Egy nap az afro-bolíviai közösség életében
H1: Láthatatlanok földjén: Az afro-bolíviai közösség küzdelme az elismerésért
Képzelj el egy helyet, ahol az emberek évszázadok óta élnek, de mégis idegenként kezelik őket. Ahol a saját történelmüket maguknak kell összeírniuk, mert az állam soha nem jegyezte fel. Ez Bolívia afro-bolíviai közösségének mindennapos valósága – egy láthatatlan kisebbségé, akik mégis mélyen gyökereznek ezen a földön.
„Itt érzem magam otthon”
Cielo Torres 17 évesen költözött Santa Cruzból Tocañába, ahol először találkozott olyan emberekkel, akik úgy néztek ki, mint ő. „Santa Cruzban mi voltunk az egyetlen afro-bolíviaiak” – meséli a most 25 éves nő. „De amikor megláttam a hozzám hasonlókat, azt mondtam magamnak: én itt akarok élni. Itt kényelmesen érzem magam és megértenek.”
Ez a története az afro-bolíviai közösségnek számos tagjának. Bár hivatalosan elismerik őket az alkotmányban 2009 óta, még mindig az ország egyik legláthatatlanabb csoportját képezik. „Sokan azt hiszik, hogy mi idegenek vagyunk és nincsenek jogaink” – mondja Carmen Angola, az Afro-Bolíviai Nemzeti Tanács (CONAFRO) vezetője. „De mi itt születtünk.”
Szimbólumok és hiányzó változások
Több mint 11,3 millióan élnek Bolíviában, de csak mintegy 23.000-an azonosították magukat afro-bolíviaiként az 2012-es népszámláláson – ami egyben az első és egyetlen alkalom is volt, hogy külön kategóriaként feltüntették őket.
A közösség történelméről szóló hivatalos információkat nehéz megtalálni. „Láthatatlanná tett minket az állam” – magyarázza Mónica Rey aktivista. „Nem voltak írásos nyilvántartások, amelyek a mi valóságunkat tükrözték volna. Magunk írtuk le a történelmünket.”
Némi haladás történt 2007-ben, egy évvel azután, hogy Evo Morales lett Bolívia első bennszülött elnöke. „2009-ben bekerültünk az alkotmányba” – folytatja Rey. „De minden korábbi kormánynál követeltük a bevonásunkat és jogainkat.”
A szimbolikus elismerés azonban nem elegendő a szerkezeti változáshoz. „Az ötlet az volt, hogy ez a nap erősíti az identitásunkat, és az állam olyan közpolitikákat hoz létre, amelyek az afro nép számára készülnek” – mondja Rey. „De kiderült, hogy mi magunk ünnepelünk, és a kormány nem csinál semmit.”
A múlt nyomai: Bányákról a farmokra
Az afro-bolíviai népesség afrikai rabszolgák leszármazottja, akiket az európai hódítás során, a 16. és 17. században hurcoltak az amerikai kontinensre. Legtöbbjük Kongóból és Angolából származott, és kezdetben Potosíba vitték őket, egy gyarmati bányászvárosba, La Paztól mintegy 550 kilométerre délkeletre.
A magas tengerszint feletti magasság (4175 méter) és a szélsőséges időjárás gyorsan áldozatokat követelt. Később a higany és más anyagok kitettsége a bányászatban súlyos betegségekhez vezetett – fogvesztés, légúti megbetegedések és halál.
Két évszázaddal később a jelenlegi afro-bolíviai népesség őseit erőszakkal költöztették át Yungasba. Itt telepedtek le, és elkezdtek dolgozni a nagy birtokokon, az úgynevezett „haciendákon”, ahol kókalevelet, kávét és cukornádat termesztettek.
A korona nélküli király
Mururatában él Julio Pinedo, egy szimbolikus vezető, akit az afro-bolíviaiak királyaként tisztelnek. A bolíviai fekete közösség évszázadok óta ismer el királyokat. Bár Pinedo szerepe nem jelent politikai súlyt a kormányon belül, népének jogainak őrzőjének tekintik.
A királyi cím azonban alig változtatott az életstílusán. A most 83 éves Pinedo ugyanabban a szerény otthonban él, ahol mindig is élt. Most már a fiának a kókaaratásából származó jövedelemből tartja fenn magát.
Felesége, Angélica Larrea szerint királyi származása 500 évre nyúlik vissza. „Emlékszem a koronázására” – meséli. „Az emberek más közösségekből is eljöttek. Táncoltak és felvonulás volt. Eljött egy pap és misét ünnepeltünk.”
A harc és szeretet tánca
Lehet, hogy nincs külön afro-bolíviai spiritualitás, de a közösség lelke továbbra is összetart a „saya” révén, egy hagyományos tánc, amelyet dobbal és énekkel adnak elő.
„A mi követeléseink ezen a zenén keresztül születtek” – magyarázza Rey. „A saya láthatóvá válásunk eszköze lett. Dobokkal és dalokkal tüntetünk.”
Torres már Tocañába költözése előtt is táncolta a sayát, de az érzései a tánc közben megváltoztak. „Itt a szívből táncolják” – mondja. „Megtanultam énekelni és hallgatni. Ez nem közönséges zene, mert a történelmünket meséljük el rajta keresztül.”
Minden részlet a viseletükben jelentéssel bír. A fehér a békét szimbolizálja, a vörös pedig az őseik által ontott vért tiszteli. A férfiak fekete kalapot viselnek, emlékezve arra, hogy elődeik a napon dolgoztak. A nőnek font hajfonatai pedig az utakat ábrázolják, amelyekről álmodtak a meneküléshez.
Több mint egy évtizede tanulja a sayát, és büszke identitására. „Régen szégyelltem, hogy sayát táncolok” – vallja Torres. „De amikor itt láttam az embereket táncolni, azt mondtam magamnak: ‘Ez vagyok én. Fekete vagyok.'”
Most már a lányát is büszkeségre neveli örökségével szemben, állandóan dicséri a bőrszínét, haját és mozdulatait. „Már táncol sayát” – mosolyog. „Azt mondom neki: ‘Fekete vagy. Az én fekete kislányom.'”
És elgondolkodtató, hogy vajon a lányának könnyebb útja lesz-e egy olyan országban, ahol a saját történelmedet magadnak kell megírnod, hogy láthatóvá válj?