The Fifth Element: a space opera, amit majdnem kidobtak – és ami ma is lenyűgöz

A The Fifth Element nem csak egy ikonikus sci-fi. Van benne valami olyan ösztönös “mi lett volna, ha”, ami akkor is működik, ha már láttad. Ráadásul a produkció egyik kulcsjelenete majdnem a kukában végezte: a Londontól Los Angelesig szállított negatívok egy része megsérült, sőt, később fel is kellett támasztani. És ez a film végül ma is él, sőt: ingyen elérhető a Pluto TV-n.

Luc Besson 23. századi víziója olyan színes, ötletes és merész, hogy szinte alternatív idővonalnak tűnik. A The Fifth Element ma is azt bizonyítja, hogy a nagy költségvetésű sci-fi lehet egyszerre tábori (camp), praktikus és meglepően őszinte.

Hogy mentették meg majdnem a film egyik “veszett” részét?

John Amicarella producer szerint a forgatás után a negatívokat Londonból Los Angelesbe repítették postprodukcióra. A történet viszont úgy indult, mint egy rossz helyen landolt kazettás film: a csomag valahogy kiömlött a reptéri aszfaltra, majd egy targoncának esett áldozatul.

A sérült anyag közt volt egy operaelőadás is: egy kék bőrű idegen énekelt, aztán jött a dráma. A nyersanyagból végül mégis lett vágókép. Megmenekült a jelenet, és a film is.

A 23. század “meséje”: Leeloo és a négy elem

A The Fifth Element sztorija Korben Dallasról szól (Bruce Willis), aki taxizik a jövő New Yorkjában, mígnem egy titokzatos nő belecsapódik az életébe. Leeloo (Milla Jovovich) nem hétköznapi utas: újjászületett isteni lény, akinek a feladata az ősi elemek aktiválása.

Itt jön a long-tail kedvencem: négy elemi kő, ötödik elem, kozmikus fenyegetés. Föld, levegő, tűz, víz – a világvédelmi rendszer lelke pedig maga Leeloo. Ha ez elsőre túl soknak hangzik, nem vagy egyedül; mégis működik, mert a film ritmusa mindent elnyel, és valahogy “szórakoztatva” adagolja.

Miért friss ma is a mozi? Színek, kifejezésmód, és egy meglepően szívhez szóló üzenet

Őszintén: a The Fifth Element látványvilága olyan, mintha képregény, Dalí-hangulat és heavy metal borítója egyszerre kapna GPU-t. Nem a homokszínű, komor cyberpunkból építkezik, hanem fényes, merész palettából. Leeloo narancs haja szinte “világít” a képernyőn, és minden képkockán van valami furcsa részlet.

A hangulatot a szereplők is tartják. Gary Oldman Zorgja egyszerre fenyegető és nevetséges. Chris Tucker Ruby Rhod-ja pedig egyszerűen túlélő ösztönnel túlpörög. Willist viszont jó “földközeli” középpontként érzem: ő tartja össze a káoszt.

És igen, a film kifejezetten szexi is – nem steril módon, hanem Jean-Paul Gaultier-féle extravaganciával, ahol a jövő divatja kicsit mindig “túl sok”. De a végén nem a lövöldözés az, ami megmarad: inkább az, hogy a történet reményt választ.

Lehet, hogy ezt az egészet ma már nehezebb lenne zöldre futtatni. De pont ezért jó visszanézni: a The Fifth Element még mindig felteszi a kérdést – te mit választanál, ha a világ végének üteme ötvenszáz évente visszatérne?