F1®The Movie: Az új szuperprodukció, ami inkább marketingkampányként működik
Képzelj el egy olyan filmet, ami látszólag mindent tud arról, hogyan kellene egy igazán extravagáns, adrenalinszint-emelős motorsport-filmet készíteni. Aztán mégis végigsöpör rajta egy olyan érzés, mintha inkább egy nagy volumenű reklámkampány lenne, mintsem egy igazi, történetmesélős mozifilm. Ennek a fura egyvelegnek a neve: F1®The Movie, amelyet Brad Pitt és egy csapat sztárkoncepcióval megtámogatva próbál meg belopni a szívünkbe egy végtelenül tipikus sportdráma szőttesét.
Ez az alkotás, amit az Apple saját gyártású filmként dobott piacra, nem torpan meg a műfaj kihívásaival, de egészen biztos, hogy nem fog minket túl sok meglepetés érni. A film alapját egy könnyen kiszámítható sztori képezi: egy tapasztalt, kissé megfáradt motorsport-osztár, Sonny Hayes, akit Brad Pitt alakít, felkérik, hogy térjen vissza a versenypályára utolsó nagy futamára. És persze, közben összemelegedik a fiatal, lelkes kezdő Joshua Pearce-szal, akit Damon Idris formál meg, miközben mindenki azon tördeli a fejét, lesz-e elég ereje és kedve Sonny-nak a nagy visszatéréshez.
Az egész film a szokásos klisékre épül, mintha egy jópár évtizeddel ezelőtti Hollywoodi alkotásból ollózták volna össze: az öRegapám, aki visszatér a pályára, a fiatal tehetség, aki tanulni akar, és a menő csapat, ami végre megbukhat vagy megmenekülhet a végzetes süllyedéstől. Csak az a kérdés, hogy mi értelme ennek a nagy véralkotásnak? Hiszen a költségvetés 300 millió dollár környékén mozog, és olyankor elvárná az ember, hogy legalább a forgatókönyvet megbízhatóbb kezek írják. Ehelyett inkább csak egy sor sablont kapunk, ahol a dialógusok általában olyanok, mintha egy jól ismert sportfilm paródiája lenne: “Csak annyit kérdezek, van-e még remény?” vagy “Ami a legfontosabb, az a versenyző.”
Amitől mégis nézhető ez a túlhasznált mű, az a látvány. Köszönhető ez a rendező Joseph Kosinski kiváló technikai tudásának és a csapatnak, akik a valódi versenypályákon forgattak. A legmodernebb IMAX-kamerákat használták, amik az autókra szerelve adják a nézőknek a lehető legközelebb a forma-1-es élményt. Sőt, még néhány valódi F1-es pilóta, például Max Verstappen vagy Lewis Hamilton is feltűnik a filmben, így valamennyire az érzés, hogy tényleg ott vagyunk a pályán, megmarad.
Viszont ez a színvonal és az elkötelezettség nem elég ahhoz, hogy a forgatókönyvet is kicsit csiszolják, vagy több időt szánjanak a karakterek mélyebb kidolgozására. Ehren Kruger, a forgatókönyvíró, aki korábban olyan filmeken dolgozott, mint a Transformers sorozat, most is a sablonokat hajtogatja: a macho bravúr és a könnyen kiszámítható párbeszédek dominálnak. A narrátor hangján megszólaló kommentátorok pedig olykor olyan ötletesek, mint egy tízéves kisfiú, aki próbálta volna ízletesen elmagyarázni, hogy ki hol tart az adott pillanatban.
De ha belegondolunk, van valami bája ennek az egyszerűségnek is. Ez a film nem akar több lenni, mint egy szórakoztató, pörgős sportmozi, ami bizonyítja, hogy a forma-1 profi kategóriában nem csak a gyors autók feszítik a fékeket. Ez bizony a látvány és a muzsika diadala: Kerry Condon remek színészi jelenléte, Hans Zimmer zenéje, amit a Queen és Led Zeppelin klasszikusai varázslatosan kísérnek, mind-mind hozzájárulnak az összképhez. A versenyjelenetek szinte mágikusak, és egyes pillanatok valóban magával ragadóak, különösen, ha valaki igazán szereti a gokartot vagy a nagybetűs motorozást.
De ez a film, ami inkább reklámra hajaz, mint művészi alkotás, arra késztet, hogy elgondolkodjunk: vajon az ipar mennyire lehet szabad saját történetet mesélni, és mennyire ragaszkodik a marketinghez? Tényleg ez a jövője az újszerű nagyprodukcióknak? Hogy lehet, hogy a gazdasági érdekek ennyire eluralják a művészetet, akár filmként, akár sportként?
Kíváncsi vagy, hogy mikor lesz végre annyi pénz és idő a valódi, mély történetekre is, amik nem csak a gyors, vakmerő autózásról és a mutatós haverral való rivalizálásról szólnak? Vagy ez már a kor végső színpada, ahol a marketing és a visualitás felülír mindent? Az biztos, hogy a széria és a blockbuster világában a valódi értékeket néha szinte eltemetjük a látvány és a jól megfésült show kedvéért.
Egyébként, ha valaki mégis odavan az autóversenyekért és a látványos akciókért, akkor valószínűleg nem fog csalódni. Csak ne várjon túl sok mély érzelmet vagy komplex karakterrajzot. Ez a film inkább egy gyors, felpörgetett hullámvasút, mintsem egy filozófiai mélységekbe merülő mű.
Szerinted tényleg ez az irány a jövő? Át fogjuk hagyni magunkat a marketing és a látvány csábításának? Vagy még van esély arra, hogy egy igazán jó, összetett sportfilm születik, ami túlmutat a sablonokon? Érdekes lesz látni, merre mozdul tovább ez a történet.