Gyűlöletprédikátorok és jobboldali radikalizáció: hol húzódik a határ?

A gyűlöletprédikátorok szerepe nemcsak vallási szélsőségek esetén érdemel figyelmet. A politikai beszéd is radikalizálhat, amikor félelmet, haragot és ellenségképeket épít.

Nem minden uszítás jelent közvetlen felhívást

A szélsőséges csoportok radikalizációját gyakran zárt közösségekhez és online propagandához kötjük. Pedig a folyamat sokszor nyilvános politikai üzenetekkel kezdődik.

Egyetlen kijelentés ritkán vezet erőszakhoz. Több, egymást erősítő üzenet azonban veszélyes világképet alakíthat ki. Ebben a képben az ország ostrom alatt áll.

Az ellenfelek árulók, a bevándorlók pedig nem emberek, hanem fenyegetések. Az ilyen nyelvezet idővel elfogadhatóbbá teheti a megtorlás gondolatát.

A brit jobboldal keményedő retorikája

A forrásban idézett brit politikusok rendszeresen beszélnek invázióról, nemzeti összeomlásról és kulturális fenyegetésről. Egyes nyilatkozatok katonai megoldásokat is felvetnek.

Máskor a tiltakozásokat „hazafiasnak” nevezik, még akkor is, ha azok rendőrök sérülésével vagy kisebbségek megfélemlítésével járnak.

Ez különösen akkor aggasztó, amikor pártpolitikusok szélsőjobboldali aktivistákkal jelennek meg közös platformokon. A kapcsolat önmagában nem bizonyít bűncselekményt.

Politikai hatása azonban lehet. A közönség azt láthatja, hogy a szélsőséges álláspont már a fősodor része.

Mit mutatnak a szélsőséges kijelentések?

Televíziós vizsgálatok olyan helyi politikusokról is beszámoltak, akik rasszista és erőszakos kifejezéseket használtak. Egyesek migránsok begyűjtéséről vagy kivégzéséről beszéltek.

Az ilyen mondatok nem feltétlenül minősülnek jogi értelemben vett felbujtásnak. Ettől még hatással lehetnek azokra, akik már eleve fogékonyak a szélsőséges magyarázatokra.

Éppen ez a politikai felelősség egyik legnehezebb kérdése: meddig tekinthető egy kijelentés kemény véleménynek, és mikortól válik veszélyes jelzéssé?

A média felelőssége sem kerülhető meg

A jobboldali radikalizációt nem kizárólag pártok és aktivisták táplálják. A médiacsatornák felerősíthetik a félelmet, majd újra és újra napirenden tarthatják ugyanazokat az ellenségképeket.

A brit példa azt mutatja, hogy a gyűlöletprédikátorok nem mindig karizmatikus szónokok vagy titkos hálózatok tagjai. Lehetnek politikusok, műsorvezetők és online influenszerek is.

A kérdés ezért nem pusztán az, ki mondott uszító mondatot. Azt is vizsgálni kell, ki adott neki nyilvánosságot, és ki profitált belőle. A gyűlöletprédikátorok hatása akkor nő meg igazán, amikor a közélet már nem állít világos határokat.