A segített öngyilkosság árnyoldalai: mit tanulhatunk Kanadából?
Gondoltál már arra, hogy milyen lenna, ha az embernek jogában állna dönteni az élete végétől? Ez a kérdés nem csak filozófiai elmélkedés, hanem forró politikai téma Nagy-Britanniában, ahol éppen a medikálisan segített öngyilkosság legalizálása a vita tárgya. De mielőtt elmélyednénk az elvont elvekben, érdemes lenne egy pillantást vetnünk arra, ahogyan ez a gyakorlatban működik – és Kanadában, ahol 2016 óta törvényes, már van miből tanulnunk.
Egy friss, alapos elemzés The Atlantic lapjában rávilágít arra, hogy a kanadai Medical Assistance in Dying (MAID) program hogyan alakult. Az adatok szinte meghökkentőek: a program jelenleg az összes haláleset mintegy 5%-áért felelős, ami több emberéletet követel, mint a cukorbetegség és az Alzheimer együttvéve. Ez már önmagában is elgondolkodtató, nem gondolod?
Ami azonban még inkább aggasztó, az a folyamatos bővülés. Kezdetben csak a végstádiumban lévő, gyógyíthatatlan betegek számára volt elérhető a procedure. Ma már olyan emberek is jogosultak rá, akiknek komoly, de nem életveszélyes betegségük van. És itt nem ér véget a történet: két éven belül eljön az ideje a pszichiátriai betegeknek, és már felmerült a program kiterjesztése a kiskorúakra is.
A cikk egyik kulcsszereplője, Madeline Li onkológiai pszichiáter, egyfajta belső szemtanúként mesél. Ő maga is részt vett a MAID bevezetésében, de a gyakorlati tapasztalatok hamarosan komoly kételyeket ébresztettek benne. Elmeséli egy fiatal férfi esetét, akinek „valószínűleg gyógyítható ráka” volt, mégis eltökélt szándéka volt a segített öngyilkosság. A férfi megfelelt a törvényi kritériumoknak, és végre is hajtották a procedure-t. Li viszont szinte azonnal megbánta a döntését. Ahogy ő maga mondja: „A jogosultság nem egyenlő azzal, hogy klinikailag is helyénvaló lenne a MAID-ot megadni. Lehetsz jogosult, mert a törvény tele van lyukakkal, de ez nem jelenti azt, hogy van is értelme.”
Ez a mondat talán összefoglalja a legnagyobb aggályt: a szabályozás és a valós, emberi döntések közötti szakadékot. És mi van azokkal, akik utolsó pillanatban meggondolnák magukat? A cikk utal olyan esetekre is, ahol az emberek végül meggondolták magukat, ami arra utal, hogy néhányuk talán az élet mellett döntött volna, ha kap még egy kis időt a gondolkodásra.
A legélesebb kritika talán a társadalmi-gazdasági háttérrel kapcsolatban merül fel. A cikk szerint a MAID-ban részt vevő kanadaiak közel fele „terhelésnek érezte magát a családjára és barátaira”. Ez óriási kérdést vet fel: vajon ez valóban a személyes autonómia diadala, vagy inkább arról van szó, hogy az állam, ahol nem sikerült megfelelő ellátást és támogatást biztosítani az élethez, most a halált kínálja alternatívaként? Nehéz dicsőítően beszélni a választás szabadságáról, amikor az egyik opció – az élet – mögött nem áll megfelelő erőforrás.
Kanada tehát nem fekete-fehér példa, hanem egy összetett, tanulságokkal teli laboratóriumi kísérlet. A medikálisan segített öngyilkosság kérdéskörében minden döntésnek óriási súlya és következményei vannak. A brit – vagy akár a magyar – társadalomnak is ezeket a tapasztalatokat kell figyelembe vennie, amikor eldönti, merre is haladjon tovább. Te mit gondolsz, hol van a határ az egyéni döntés és a társadalmi felelősség között?