A Falon túl: A The Great Wall újraértékelése mint mítosz-szerű blockbuster

Ha régóta azt érzed, hogy a blockbusterfilmek túlságosan gyorsan eluntatják magukat, itt egy kedves emlékeztető: A Falon túl: A The Great Wall újraértékelése megéri. Tíz év távlatából a 2016-os fantasy akciófilm sokkal többet ad, mint amit anno a viták és a kasszaszámok eltakartak. Matt Damon, Pedro Pascal és Willem Dafoe együtt pedig pont elég “mítosz-érzetet” hoz ahhoz, hogy visszamenjünk a nézésébe.

Ráadásul a kérdés jogos: miért beszélünk kevésbé The Great Wall-ról, amikor Damon pályájáról van szó? Pedig ez a film közelebb áll egy legendás, fantasztikus kalandhoz, mint gondolnánk.

Miért lett hirtelen “mellőzött” filmből újraélhető klasszikus?

A The Great Wall körül akkoriban sok minden zajlott. Nagy volt a költség, nagy volt a nemzetközi együttműködés, és sokan a szereposztást vitatták. Közben elúszott a lényeg: a történet két európai zsoldost követ, akik a Nagy Falhoz érkeznek vagyonért… majd rájönnek, hogy Kína védelme egy évszázados, szörnyek ellen vívott háborúhoz kötődik.

Ez a “vad” felütés Zhang Yimou kezében látványos, önfeledt fantasy-élménnyé áll össze. Nincs félvállról vett világépítés. Van benne pulpszerű lendület, de közben rendezői kézjegy is.

Damon Garinje a klasszikus mítoszforma modern kalandba csomagolva

Matt Damon karaktere, Garin a film motorja: túlélésből indul, profitért dolgozik, aztán mégis más irányba fordul. Ez az ív egyszerre ősi és ismerős. Mintha egy legendában valaki hirtelen nem a saját történetét kezdené írni.

Szeretem benne, hogy Damon nem próbálja “túlkompenzálni” a világegyetem irracionalitását. Egyszerűen elhiszi, amit látunk. És pont ettől működik a szinte lehetetlen akció és a nagy, színházi jellegű jelenetek.

Miért különösen jó a The Great Wall vizuális megoldása?

Zhang Yimou filmje nem a káoszra vág. Az akció náluk inkább koreográfia. A támadások szinte balettként futnak: szinkron mozgás, precíz kompozíciók, erős színvilág, és sok olyan snitt, ahol tényleg látod, ki mit csinál.

Régi tippem nézőként: ha egy fantasy akcióban nem “térképezhető” az ütéslánc, hajlamos vagyok elkalandozni. De a The Great Wall-nál figyelni muszáj. Nem sodor el a vágás, hanem vezet.

Long-tail kérdés: tényleg “jobb-e” most nézni, mint tíz éve?

Szerintem igen. A film egyik legemlékezetesebb képe például a Crane Corps zuhanása a kék bungee kötelekkel: papíron abszurd, a vásznon mégis lebilincselő. Nem azért, mert “vicces”, hanem mert Zhang komolyan veszi a saját fantáziáját.

És itt jön a személyes rész: nekem az ilyen filmek hiányoznak a mai tempóból. A The Great Wall nem gyorsan rohan tova. Inkább megáll, megmutat, felépít.

Szóval te is visszaülnél egy estére a Fal mellé, vagy inkább vársz, hogy a következő “mítosz-szerű” blockbuster is ránk találjon?