Az asszisztált öngyilkosság legalizálása: egy fogyatékkal élő ember szemszögéből

Gondoltál már arra, hogy mi történne, ha az életvége döntés nem csak a halálosan betegekre korlátozódna? Az asszisztált öngyilkosság biztonságos és emberi megoldásnak tűnik első hallásra, de van egy másik oldala is, amiről kevesen hallanak. Főleg azok szemszögéből, akikre a legnagyobb hatással lenne egy ilyen törvény: a fogyatékkal élő emberek.

Az Egyesült Királyságban a Képviselőház már szavazott az asszisztált öngyilkosság legalizálása mellett, és a téma hamarosan a Lordokház elé kerül. De vajon mindenki egyetért ezzel? Fiona MacMillan, az Anglikán Egyház neurodiverzitás-munkacsoportjának vezetője egyértelműen nem. Figyelmeztetése szerint a félelmek a törvény esetleges bővítésével nem alaptalanok.

A kanadai példa: egy intő mese

MacMillan rámutat Kanadára, ahol öt évvel az asszisztált öngyilkosság bevezetése után a törvényt kibővítették, és magába foglalta a fogyatékkal élő embereket is. Ez mit jelent a gyakorlatban? Azt, hogy manapság kanadai fogyatékkal élő emberek rendszeresen arról számolnak be, hogy könnyebb finanszírozást szerezni az asszisztált halálhoz, mint az asszisztált élethez.

Ez a szörnyű paradoxon nem csak egy távoli ország problémája. Gondoljunk csak bele: ha az öngyilkosság választása gyakorlatilag könnyebb és olcsóbb, mint a palliatív ellátás vagy a mindennapokat megkönnyítő támogatások megszerzése, vajon hányan éreznék magukat kényszerítve az első opcióra? Korábbi brit miniszterelnök, Gordon Brown is pontosan erre hívta fel a figyelmet a szavazás előtt.

A sebezhetőbbek védelme

MacMillan szerint számos fogyatékkal élő ember az Egyesült Királyságban már így is veszélyben érzi magát a növekvő diszkrimináció miatt. Példaként említi a Covid-járvány alatti eseményeket, amikor „Ne próbálja feléleszteni” (DNR) utasításokat alkalmaztak tanulási nehézségekkel, demenciával vagy autizmussal élő embereken – mindezt a betegek vagy családjaik tudta nélkül.

De a legnagyobb aggodalom talán azokkal az emberekkel kapcsolatban merül fel, akik újonnan szerzik meg fogyatékukat. A frusztráció, a gyász, a düh és a depresszió könnyen elhomályosíthatja a látásukat. Ezekben a sötét, korai napokban sokan sebezhetőek a kétségbeesésre, és nehezen hiszik el, hogy egy jó élet még mindig lehetséges.

„Van egy veszély” – mondja MacMillan – „hogy ha csak azt látjuk, ami nem működik, nem akarunk terhet jelentni másoknak, és esetleg még rá is beszélnek, akkor a fogyatékkal élő emberek az asszisztált öngyilkosság felé hajolnak. És azok, akik az asszisztált életért küzdene, az asszisztált halál irányába terelődhetnek.”

És itt van a legfontosabb pont: ezek a kezdeti érzések általában csak átmenetiek. Idővel az emberek megtanulják kezelni új helyzetüket, új módokat találnak a boldogulásra és megtapasztalják, hogy az élet továbbra is élvezetes és értelmes lehet. De ehhez támogatásra, megértésre és reményre van szükség, nem pedig egy olyan opcióra, ami örökre elszakítja őket mindattól.

Nem arról van szó, hogy elvonnánk a döntés jogát a halálosan beteg, elviselhetetlen fájdalmakkal küzdő emberektől. Arról van szó, hogy egy ilyen törvény védőrendszere mennyire lenne képes megvédeni azokat, akik egy nehéz életszakaszban, átmeneti kétségbeesésükben egy olyan döntést hoznának, amiből nincs visszaút. Vajon a társadalmunknak inkább az élet segítésére, vagy a halál megkönnyítésére kellene koncentrálnia?