Brexit történet Nagy-Britanniában: a „sokaság” narratívája 10 évvel a szavazás után

Ha tíz évvel a brexit-szavazat után ránézünk Nagy-Britannia önképére, két történet ütközik egymással. Az egyik a Brexit történet a páholyokból: baráti viszály, politikai intrika, dealek és fenyegetések. A másik a Brexit történet az utcáról: düh, bizalmatlanság, és a „nekünk ez kevés” érzése. És őszintén: szerintem mindkettő igaz, csak nem mindegy, melyikből lesz politika.

Ebben a posztban azt járom körül, miért marad ki sokszor a „street story”, és hogyan hat ma is a választási hangulatokra. Közben néhány olyan long-tail kérdésre is választ keresek, mint: miért lett a brexitből az elit-ellenesség üzemmódja, és hogyan kapcsolódik a brexit narratívája a mai pártrendszeri átrendeződéshez.

A páholyok sztorija: személyes viszály és tárgyalóasztal

A „common room” hangulatú verzió Nagy-Britanniát színházként mutatja: Dave szól Borisnak, Michael továbbkavar, Dom pedig már csak utalásokból él. A fókusz a karaktereken, a botrányokon és azon van, hogyan néz ki egy politikai dráma a képernyőn.

A „conference room” ezzel szemben a számokat hozza: GDP, kereskedelem, szerződések, visszatérés lehetősége az EU-hoz. A brexit így nem társadalmi rándulás, hanem menedzselési probléma.

Az utcák sztorija: felborult bizalom és „óriási nagy nevetés”

Viszont mindkét narratíva közös vakfoltja az utca. Azok a vizes, esős napok 2016 júniusában, amikor az emberek sorban álltak. Nem feltétlenül azért, mert rajongtak az EU-ért vagy utálták azt, hanem mert egy hatalmi rendszer ellen akartak szavazni.

A szervezetek és a kormány hónapokig azt ismételgették, hogy „erősebbek leszünk”. A valóságban a többség inkább azt mondta vissza: nem. És szerintem ez a pillanat formálta a későbbi brit politikai ritmust.

Miért él tovább a Brexit történet a választásokban?

Ten years later, nehéz nem párhuzamot húzni a hangulatok között. A szavazói bizalmatlanság nem tűnt el. Sőt, úgy tűnik, új pártok és új címkék találnak rá.

Egy wigan-i időszakbeli példa jól mutatja: amikor a választók úgy érzik, hogy „nem ők számítanak”, akkor nem csak elutasítanak. Új szereplőket is keresnek.

Ráadásul a brexit körüli feszültségek idővel normalizálódtak. A szélsőségesség nem új keletű, csak korábban „peremre szorult”. Ma pedig könnyebben eljut a mainstream felé, ha a politikai térben mindig van kinek bólogatni vele.

From my notebook: dühből narratíva, narratívából pártlogó

Amikor először hallasz olyan embereket, akik a „szégyenpadlót” saját városukra teszik, nehéz bagatellizálni. Nem a brüsszeli bürokraták voltak a fő célpont mindenkinél. Sokszor a történet lényege az volt, hogy „eladták az országot”, „nekünk már mindegy” hangulatba váltott a korábbi remény.

És itt kapcsolódik össze a kérdés: hogyan lett a brexitből egy anti-elit és anti-immigráns keret, még akkor is, ha az okok mélyebbek voltak? A választók haragja valamit keresztezett. A politikai szereplők pedig sokszor ezt a keretet használták—mert gyorsabb volt.

Számomra a lényeg: melyik Brexit történet marad fenn?

A brit hivatalos emlékezet hajlamos kihagyni az utcát, mert az kényelmetlen. Nem csak a kampányról szól, hanem arról is, hogy a rendszer mennyire hallotta meg a saját társadalmát.

Szóval amikor legközelebb valaki a brexitről úgy beszél, mintha csak pártbeli intrika vagy kereskedelmi kalkuláció lett volna, én mindig visszakérdeznék: mi van az utcai dühvel, és miért nem tanul belőle a politika?