Andy Burnham és a The Smiths: amikor a zenei ízlés politikai üzenetté válik

Andy Burnham és a The Smiths kapcsolata több egyszerű nosztalgiánál. A manchesteri politikus régóta vállalja rajongását, miközben kedvenc zenekarának öröksége egyre ellentmondásosabb. Ezért az Andy Burnham és a The Smiths történet egyszerre szól identitásról, politikai imázsról és kulturális emlékezetről.

Egy valódi rajongó története

Burnham nem most fedezte fel a zenekart. Elmondása szerint 1986-ban, a Queen Is Dead turnéján látta őket élőben a Salfordi Egyetemen.

Ez fontos részlet. Egy politikus könnyen választhat néhány népszerű dalt kampánya mellé. Burnham azonban évtizedek óta beszél a The Smithsről, és gitáron is játszotta a dalaikat.

2024-ben a Salford Lads Club előtt indította újraválasztási kampányát. Az ikonikus helyszín a zenekar The Queen Is Dead című albumának borítójáról ismert.

Később Kijevben is előadta a Rusholme Ruffians egy részletét. Ez első látásra könnyed pillanatnak tűnt. Mégis erős nosztalgikus üzenetet hordozott.

A The Smiths több volt egy gitárzenekarnál

A The Smiths dalai gyakran beszéltek hanyatlásról, igazságtalanságról és társadalmi kiüresedésről. Szövegeik sötétek voltak, de a zene nem pusztán reménytelenséget sugárzott.

Johnny Marr gitárjátéka lendületet adott Morrissey különös, ironikus világának. A zenekar egyszerre volt melankolikus, intellektuális és játékosan provokatív.

Ez a kettősség sok brit politikus számára vonzó kulturális háttér lehetett. A The Smiths a kívülállóság érzését fogalmazta meg, anélkül hogy egyetlen politikai jelszóra egyszerűsítette volna.

Morrissey árnyéka Burnham rajongásán

Az Andy Burnham és a The Smiths kapcsolatát azonban nehéz különválasztani Morrissey későbbi politikai megszólalásaitól.

Az énekes az 1990-es évek elejétől egyre gyakrabban használt nacionalista és bevándorlásellenes utalásokat. Későbbi nyilatkozatai sok rajongó számára már vállalhatatlanná váltak.

Burnham jelezte, hogy ma már nem ért egyet Morrissey politikai nézeteivel. Ez azonban inkább óvatos elhatárolódásnak tűnik, mint határozott állásfoglalásnak.

Érdemes különválasztani a zenekar közös életművét az énekes későbbi nézeteitől. Ugyanakkor ez a különbségtétel sem old fel minden erkölcsi kérdést.

Miért működik még mindig ez az identitás?

David Cameron 2006-ban szintén The Smiths-dalt választott egy rádióműsorban. A gesztus sokak szerint üres kulturális póznak hatott.

Burnham esetében más a helyzet. Rajongása régebbi, személyesebb és következetesebb. Mégis politikai jelentést kap, amikor kampányeszközzé válik.

Szerintem éppen ez teszi érdekessé a történetet. Egy dal sosem csak dal, ha egy ismert politikus nyilvánosan vállalja. A kérdés az, hogy Burnham képes-e megőrizni a zene személyességét, miközben annak örökségéről is felelősen beszél.