Penitenciátusban is igaz: a hibák nem határozzák meg az identitást

Van, amikor az ember azt érzi, hogy a múltja rács mögé zárja. A Penitenciátusban is igaz: a hibák nem határozzák meg az identitást gondolata azonban pont ezt az érzést bontja le. A vatikáni látogatás során II. Leó pápa azt üzenték: Isten szeretete mindig erősebb, mint amit jónak vagy rossznak gondolunk magunkról.

Szerintem ez nemcsak vallási üzenet, hanem egyfajta életvezetési kapaszkodó. Mert sokan nem a helyzetüket, hanem önmagukat ítélik el. Pedig a történet gyakran fordítható.

A szeretet nem feltételhez kötött, a változás pedig lehetséges

II. Leó pápa szerint Isten úgy szeret, ahogy vagyunk, és közben arra is vágyik, hogy „még jobbá” váljunk. Ez a kettő együtt ad értelmet a reménynek. Nem tagadja a hibát, de nem is teszi azt identitássá.

Fontos, hogy a beszédben ez a long-tail gondolat is végig megjelenik: életbeli hibák után is van újrakezdés. A megtérés nem egyszeri villanás, hanem gyakorlat: bocsánat, jóvátétel, megbékélés.

„Nincs olyan helyzet, ami miatt elfordulna a tekintet”

Az is elhangzott, hogy minden ember „méltó” pusztán azért, mert Isten akarata nyomán teremtett és szeretett. Ezért a pápa hangsúlyozta: nincs helyzet, amely miatt Isten elfordítana minket.

Őszintén: ezt olvasva sokszor eszembe jut, mennyire automatikus a szégyen. Mintha a bukásunk automatikusan személyiségjegy lenne. Pedig a beszéd logikája szerint a tekintet nem a hibára szegeződik, hanem az ember felé marad.

Szomorúság és szorongás idején is emelni kell a tekintetet

II. Leó pápa külön szólt azoknak, akik elszakadástól, magánytól vagy jelenlegi körülményeiktől szenvednek. Azt mondta: ha eljön a pillanat, amikor inferiornak érzed magad, emeld fel a szemed arra, aki a szeretetét mindig mutatja.

És itt kapcsolódik be Szent Ágoston gondolata is: a múlt nem ítélkezésre való ítéletként működik, hanem lehetőség arra, hogy megváltoztassuk a döntéseinket. Más szóval: a hibák nem definiálják a jövőt.

Ne csak bűnhődj: kapj esélyt, és tedd be a szívedbe

A beszéd lényege végül is egyszerű: Isten várja, hogy esélyt adjunk neki. Nem azt kéri, hogy a rácsok mögött is „legyünk könnyűek”, hanem hogy legyen hely a szívben a reménynek.

Számomra ez az egész üzenet egy kérdéssé válik: ha holnap újra lehetnél, mit kezdenél azzal, amit ma még te magad is véglegesként kezelsz?